Forrai Sándor: Az írás jelentősége

Amikor első osztályos korunkban megtanultunk írni, olvasni, készen kaptuk a jeleket és azok hangértékeit a beszéd lejegyzésére, gondolataink megörökítésére. Régi mondás az, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Azt azonban nem tanultuk, hogy a hangok jelei a betűk, a beszéd folyamatos lejegyzése, gondolataink megörökítése évezredek hosszú során alakultak ki. Azt az írást, amellyel magyar nyelvünket jegyezzük, általában latin betűs írásnak nevezzük. Ez az írás terjedt el Nyugat felé, főleg a latin és germán nyelvcsaládokhoz tartozó népeknél. Az írás története szerint mai latin betűs írásunkat azonban nem a latinok, vagy ahogyan őket nevezzük, a rómaiak találták fel, mert ez is az írás történeti fejlődésének szerves része. Egy indiai bölcs mondás szerint „áldott legyen az, aki az írást feltalálta”. Az emberiség számára az írás kialakulása valóban az egyik legnagyobb áldás. Nélküle a fejlődés annyira lelassult volna, hogy elmaradottságunkat a maihoz képest elképzelni is alig tudjuk.

A múltba való visszatekintésnek egyik eszköze az írás. Ránk maradt régi írásos emlékekből évezredekre visszamenőleg tájékozódni tudunk egyes népek kultúrájáról, műveltségi fokáról, hitvilágáról, érzelmeiről, szokásairól stb. Nem utolsósorban pedig a tanulásnak, a tudás megszerzésének legfontosabb eszköze. Az a jelen, amelyről az írások szólnak, a jövő nemzedéke számára akarva-akaratlan a jövő építését szolgálja. A jövő építésének ez a folyamata nemzedékről nemzedékre napjainkban is tart. Jelenünk építménye tehát egy olyan ősi múlt, melyhez minden nemzedék hozzáadta a maga tapasztalatát, és mindazt amit közösségi munkájával létrehozott. A múltnak tehát nagyon sok összetevője van, ami lényeges és fontos egy nemzet életében jövője szempontjából. Ahhoz, hogy jövőjét, annak folyamatosságát biztosítani tudja, nem mindegy, hogy jövőjét milyen múltra építi. A felvázolt séma alapján minden népközösség létrehozta a maga sajátos kultúráját, szokását, életmódját, történelmét, mindazt, amelyben élni és boldogulni tudott. Minden nép arra törekszik, hogy múltjából minél többet ismerjen meg, rendelkezzen minél nagyobb nemzeti önismerettel, nemzeti öntudattal. Hatalmas kutatómunka folyik ezen a téren szerte a világon. Óriási könyvtárak állnak már rendelkezésre az érdeklődők számára az írás segítségével. De hogyan állunk mi magyarok múltunk, nemzeti önismeretünk dolgával? Ezeknek ismeretében hogyan építjük múltunkra a jövőt? Volt-e valami közünk az írás feltalálásához és részesültünk-e áldásában? Rendelkezünk-e ősi írásbeliséggel, mely bizonyos rangot ad a népek nagy családjában? Igen, olyan nemzeti kincsünk van, mellyel kevés nép dicsekedhet. Ősi írásunkról műkedvelők és hivatásos kutatók kisebb-nagyobb tanulmányokat írtak ugyan, de ennek ellenére alig volt tudomásunk róla.