A múltba való visszatekintésnek egyik eszköze az írás. Ránk maradt régi írásos emlékekből évezredekre visszamenőleg tájékozódni tudunk egyes népek kultúrájáról, műveltségi fokáról, hitvilágáról, érzelmeiről, szokásairól stb. Nem utolsósorban pedig a tanulásnak, a tudás megszerzésének legfontosabb eszköze. Az a jelen, amelyről az írások szólnak, a jövő nemzedéke számára akarva-akaratlan a jövő építését szolgálja. A jövő építésének ez a folyamata nemzedékről nemzedékre napjainkban is tart. Jelenünk építménye tehát egy olyan ősi múlt, melyhez minden nemzedék hozzáadta a maga tapasztalatát, és mindazt amit közösségi munkájával létrehozott. A múltnak tehát nagyon sok összetevője van, ami lényeges és fontos egy nemzet életében jövője szempontjából. Ahhoz, hogy jövőjét, annak folyamatosságát biztosítani tudja, nem mindegy, hogy jövőjét milyen múltra építi. A felvázolt séma alapján minden népközösség létrehozta a maga sajátos kultúráját, szokását, életmódját, történelmét, mindazt, amelyben élni és boldogulni tudott. Minden nép arra törekszik, hogy múltjából minél többet ismerjen meg, rendelkezzen minél nagyobb nemzeti önismerettel, nemzeti öntudattal. Hatalmas kutatómunka folyik ezen a téren szerte a világon. Óriási könyvtárak állnak már rendelkezésre az érdeklődők számára az írás segítségével. De hogyan állunk mi magyarok múltunk, nemzeti önismeretünk dolgával? Ezeknek ismeretében hogyan építjük múltunkra a jövőt? Volt-e valami közünk az írás feltalálásához és részesültünk-e áldásában? Rendelkezünk-e ősi írásbeliséggel, mely bizonyos rangot ad a népek nagy családjában? Igen, olyan nemzeti kincsünk van, mellyel kevés nép dicsekedhet. Ősi írásunkról műkedvelők és hivatásos kutatók kisebb-nagyobb tanulmányokat írtak ugyan, de ennek ellenére alig volt tudomásunk róla.
